1.fejezet - Indulás.Találkozás.Érkezés~

Sziasztok!

Megérkeztem az első fejezettel! Még sosem írtam ficit, ezért kíváncsi leszek a véleményeitekre, jöhet hideg is meleg is. Az építő jellegű kritikát szívesen elfogadom. :D

Augusztus 31. Vasárnap

NiKa szemszöge~

- Na, mi van még mindig nem vagy kész? - kérdezte apa kicsit idegesen - Nem értem, miért nem pakoltad össze hamarabb, amit vinni akarsz magaddal.
- Igen még mindig pakolok. De már rég befejezhettem volna, ha ezek nem őrjöngenének itt állandóan. - válaszoltam neki idegesen, ugyanis a húgom és az öcsém nem hagytak pakolni. Körülöttem rohangáltak miközben mindenféle dolgot, ami épp a kezük ügyébe akadt, dobáltak, ráadásul még visongtak is mellé. Mondhatom felemelő érzés mindennap velük lenni. - Nem hagynátok végre abba? Pakolni szeretnék, ha nem tűnt volna fel! - ordítottam nekik.
- Bla bla bla - mondta húgom jelezve, hogy nagyon nem tetszik neki az ötlet.
- Miért nem mentek inkább ki az udvarra és visongtok ott?
- Mert nincs kedvünk. - jelentette ki nemes egyszerűséggel, egy váll rándítás kíséretével.
- Ja persze, ilyenkor nincs kedvetek, mikor ezer ágra süt a nap. Máskor meg akkor akartok kimenni focizni, mikor szakad az eső.
Rándított egyet a vállán, és szólt az öcsémnek, hogy menjen vele ki ő is.
- Végre kimentek. - fújtam ki a levegőt a megkönnyebbüléstől, majd még elraktam pár holmit a bőröndömbe. Gyorsan becipzároztam és már is indulásra készen voltam. - Apa! Kész vagyok, mehetünk! - kiabáltam le neki az emeletről, azután bőröndömet megfogva rohantam a lépcsőhöz, ott azonban megálltam. - Öhm...apa...nem is tudom...nem akarsz segíteni levinni a bőröndömet? - kérdeztem tőle kíváncsian.
- Na, mi van? Ne mondd már nekem, hogy nem bírod el! Akkor úgy tűnik, ma nem mész sehova! - mondta viccelődve.
- De ne már! Tudod te, milyen nehéz? - akadtam ki.
- Jól van na, add ide! - fel jött a lépcső tetejére, én meg kezébe nyomtam a nehéz csomagomat, és kimentünk a kocsihoz. Betette az autó hátuljába a bőröndömet, majd beszálltunk a többiek mellé.
- Mindent elpakoltál? - kérdezte anya.
- Nem tom', de szerintem minden benne van. Majd kiderül. Ha valami hiányzik...hát...akkor így jártam. - húztam egyet vállamon, kinéztem az ablakon és az út hátralévő részét csendben töltöttem, ellenben a testvéreimmel, akik végig beszélték az utat. Másfél óra kocsikázás után végre megérkeztünk a repülőtérre. 
- Na ,gyere ide gyerek. - mondta apám, majd adtunk egymásnak búcsúzóul két puszit - Aztán nem éjfélkor érni haza mindennap! Ha megtudom nagyon kikapsz! - figyelmeztetett még mindig viccelődve, ugyanakkor tudtam, hogy teljesen komolyan gondolta.
- Szia, vigyázz magadra, és ne felejts el minket felhívni, ha odaértél! Meg nem csak akkor, hanem azon kívül is felhívhatsz néha, hogy tudjuk élsz-e még. - Hát igen, nekem eszembe se jutna felemelni a telefont, ha nem mondják. Majd adtam neki is és a két testvéremnek is két puszit az arcukra.
- Na, sziasztok, akkor én megyek. Nem akarom lekésni a gépet. - ezután hátat fordítottam nekik, és indultam is a gépem felé magam után húzva nehéz bőröndömet. Valójában örülök neki, hogy távol lehetek a családomtól. Hogy miért? Az oka, hogy már egyre többször éreztem, hogy megfulladok az otthoni légkörben. A suliból mindig fáradtan értem haza, ezért szerettem, ha utána lepihenhetek és egyedül lehetek. Az általánosban rengetek barátom volt, így állandóan körül voltam véve emberekkel. Persze nem bántam, hisz nagyon szerettem velük lenni, és sokat hülyéskedni. Ám ez fárasztó is volt egyben. Az iskolában az emelt szintű oktatás mellett, ez az állandó pörgés igen is nagyon kimerítette az embert. Ezért otthon soha sem voltam aktív. Anya mindig kinyilvánította nem tetszését. Mindig azt mondta ,,Nem igaz, hogy egész nap nem lehet hozzád szólni. Komolyan olyan leszel, mint apád. Haza érsz, és semmi. Nem lehet veled beszélni.". Ez igaz is volt, de fáradt voltam, ráadásul a húgom és öcsém állandó hangoskodása rátett egy lapáttal. Apa nagyon sokat dolgozott, ezért úgy gondolom, hogy ő megértett engem. Ha haza ért, egyszerűen csak lefeküdt nézni a TV-t és nem nyaggatott semmivel. Csak akkor kezdeményezett beszélgetést, ha úgy gondolta, hogy valami fontos dologról van szó. Én ezt nem is bántam, hisz mikor mindketten kipihentek voltunk, nagyon is jól eltudtunk szórakozni.

 Mindezt végig gondoltam, míg fel nem értem a gépre, de gondolat menetemből kizökkentem, mikor rájöttem, hogy nem tudom feltenni a bőröndömet az ülések fölött elhelyezett csomagtárolóba. Nem tudtam mitévő legyek, de segítséget csak azért sem akartam kérni. Inkább ott szenvedtem. Azonban valaki észre vette, hogy sehogy sem boldogulok.
- Szia. Segíthetek? Látom nem nagyon akar sikerülni. - mondta egy elragadó mosoly kíséretében a segítségét felajánló fiú. Narancssárgás árnyalatú haja egyik oldalt kicsit a szemébe lógott. Nagyon jól kihangsúlyozta sötét barna szemeit és hibátlan arcbőrét. Lazán volt felöltözve, egy egyszerű kék pólót mintával és egy világos farmert viselt. Be kell valljam nagyon helyes volt.
- Szia. Hát tényleg nem, szóval elfogadom a segítséget. - rám mosolygott, majd elvette tőlem a nehéz tárgyat és feltette a tartóra. Ezután a saját utazótáskáját az enyém mellé helyezte.
- Oh...szóval te is itt ülsz? - kérdeztem meglepetten.
- Igen, ide foglaltam ülést. - jelentette ki vidáman. - És úgy tűnik, jól tettem. - majd leült a neki kijelölt helyre. - Te nem ülsz le? - kérdezte.
- Mi? Jah. De. - majd mellé huppantam.
- Egyébként Lee ShinJi-nek hívnak. - mondta kedvesen, és kezet nyújtott nekem.
- Kim NiKa. - mondtam, majd kezet ráztam vele. Megszólalt a hangosbemondó, hogy mindenki foglalja el a helyét és kapcsolja be biztonsági övét. Az utaskísérők miután leellenőrizték, hogy a biztonsági övek rendesen be vannak e kapcsolva, helyüket elfoglalták, és a gép felszállt. A felszállás után, ShinJi és közém csönd állt be, azonban ő megtörte ezt a kicsit kínos hallgatagságot.
- Mesélj magadról, hosszú az út Koreába, szóval sokat tudunk majd beszélgetni. 
- Rendben. - válaszoltam vidáman. - Hát...jelenleg 15 éves vagyok. 6 éves koromban költöztünk Magyarországra, mert apukám itt kapott munkát. A középsulit Koreában akarom kezdeni, hogy anyanyelvemen tanulhassak. Most te jössz. - röviden mondtam neki pár szót bemutatkozásként, most pedig ő jön.
- Hmm...hát 17 éves vagyok. Magyarországra jártam óvodába. Az általánost Koreában kezdtem, de 5. osztálytól ide jártam általánosba. Apukám a munkája miatt a két ország között ingázik. Most is Magyarországon van, csak haza ugrottam látogatóba. Koreába  járok középsuliba, és most megyek vissza, hogy tudjam folytatni a tanulást és a munkámat.
- A munkádat? - kérdeztem meglepetten.
- Igen. Modellkedek. - mondta mosolyogva.
- Áh...értem. Mondjuk nem lep meg. Helyes vagy. - mondtam mosolyogva. Láttam rajta, hogy nagyon meglepődött kijelentésemen, de ez volt az igazság, tényleg nagyon helyes volt.
- Te...ezt csak így egyszerűen kimered jelenteni? - nagyon meglephette a dolog az arckifejezéséből ítélve.
- Persze. Nem fogom azt mondani, hogy csúnya vagy, ha még a vak is látja, hogy nem így van. Tudod szerintem abban nincs semmi, ha valaki azt mondja a másikra, hogy helyes vagy szép, ha egyszer ez az igazság. - vezettem le neki gondolatmenetemet. - Miért szerinted nem így van?
- Szerintem teljesen igazad van. - jelentette ki egy hatalmas mosoly kíséretében. - Szeretem, ha valaki őszinte. Ez egy jó tulajdonság. Egyébként, ha szabad megkérdeznem, akkor melyik iskolába fogsz járni?
- Igen szabad és Szöulban a Han középiskolában fogok kezdeni.
- De jó! - hatalmas mosoly kúszott fel arcára, s folytatta - Oda járok! Most fogom kezdeni a 2. osztályt.
- Azta ez nagyszerű! - csattantam fel a hirtelen keletkezett nagy örömtől.
- Kollégiumban fogsz lakni? - kérdezte érdeklődve, miközben majd kiugrott a bőréből.
- Igen. - feleltem kérdésére még mindig izgatottan. Lehet, hogy ő is...
- Yeaaah! - kiáltott fel! - Ez biztos király lesz! Én is a kollégiumban fogok lakni. Így láthatjuk egymást mindennap. - sejtésem beigazolódott. Ő is az iskola által fenntartott épületben fog lakni, akárcsak én. Nem tagadom, tényleg örültem neki, és ez meg is látszott rajtam. Az út hátralévő részét végig beszéltük. Be kell valljam nagyon jól éreztem magam a társaságában. Igazi életvidám fiú, aki órák hosszat tud mesélni. Nagyon hamar összebarátkoztunk, és úgy érzem jól kifogunk jönni egymással. A hosszú csevegésünkben mindketten kifáradtunk, ezért úgy döntöttünk, hogy az út hátralévő részében aludni fogunk. A hosszas szundikálásunkat a repülőgép hangosbemondója zavarta meg.
- Kérjük kedves utasainkat, kapcsolják be biztonságöveiket a gép hamarosan elkezdi a földre szállást! - jelentette be egy nő, a hang alapján ítélve, azután megtettük amire kért minket.
A gép sikeresen földet ért, s mindenki elkezdte levenni a csomagjait. Nekem ShinJi segített, mivel egyedül nem ment volna.
- Köszönöm. - mondtam neki, amiért segített.
- Ugyan, igazán nincs mit. Gyere szálljunk le mi is. - bólintottam kijelentésére, mire megindult, hogy kiszálljon a gépből, én pedig követtem őt.
- Mivel mész a koleszhoz? - tudakolta.
- Taxival. Te?
- Én is. Mehetnénk együtt. Mit szólsz hozzá? - kérdezte immár megint felélénkülve.
- Nekem jó. - és már hívott is egy taxit. Míg vártunk a fuvarra, addig nem szóltunk egymáshoz. Az utazástól eléggé elfáradtunk, és inkább csak nagyokat ásítoztunk. - Nézd ott jön! - csattantam ki hirtelen, és egyszeriben eltűnt belőlem a fáradság. Intettünk a taxinak, hogy lássa, kikhez jött. Miután megállt mi beszálltunk, elmondtuk neki a címet és már indult is.

 ShinJi biztos iszonyú fáradt lehetett. Amint kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben, ő vállamra döntötte fejét, és úgy szundított tovább. Nagyon édes volt, ahogy így aludt. Én már nem tudtam aludni, ezért az út hátraeső felében az ablakon bámultam kifelé, és néztem az autók sokaságát. Körülbelül háromnegyed óra kocsikázás után oda értünk, így hát kénytelen voltam felkelteni a vállamon szuszogó fiút.
- Hé, ShinJi, ébredj! Megjöttünk. - mondtam neki kedvesen, mire elkezdett ébredezni.
- Ahjj!...Nem akarok! - felelte nyűgösen. Nagy levegőt vettem majd hirtelen felkiáltottam.
- ShinJi ébresztőőő!!! - erre egy hatalmasat ugrott, minek következtében beverte a kocsi tetejébe a fejét.
- Áúúú! - fogta meg fájó testrészét ott, ahol beütötte. - Ezt most miért kellett? - nézett rám durcásan azokkal a kiskutya szemeivel. Én hangosan elkezdtem nevetni szegénykén, de hát annyira vicces volt, hogy nem bírtam ki.
- Jó, jó! Bocsánat! - töröltem le a szemem sarkából kicsordulni készülő könnyeket, de ő csak továbbra is durcásan nézett rám. - Tényleg sajnálom, de valahogy fel kellett, hogy ébresszelek, különben még mindig a vállamon aludnál! - mondtam neki ekkor, már kicsit lenyugodva a nagy hahotázásomból.
- Jó rendben, igazad van. - adta meg végül magát. - Elnézést, hogy raboltam az idejét, tessék itt a fuvar díja! - kért elnézést a sofőrtől, és fizette volna ki a számlát, de ezt nem hagytam annyiban.
- Fizessük felesbe, nem szeretem, ha helyettem fizetnek! - közöltem vele a tényeket.
- De ne már! Én akarok fizetni! - nyavalygott, mint egy kisgyerek, de én csúnyán néztem rá, így végül beleegyezett. - Huh...legyen.
- Ez az! Parancsoljon ahjussi, akkor mi megyünk is! - majd pattantam is ki a járműből.
- Vigyázzatok magatokra gyerekek! - Mondta miközben mi a csomagjainkat vettük ki a csomagtartóból.

- Rendben, vigyázni fogunk! - mondtuk egyszerre. ShinJi lecsukta a felnyitott ajtót, és elindultunk a szállásunk felé. Mikor megpillantottam jövőbeli lakhelyünket, a lélegzetem is elakadt. Olyan este 7 körül lehetett, és a villanyok már fel voltak kapcsolva. A modern épület így még jobban nézett ki kívülről. Igaz, kollégiumnak nevezzük, de valójában ez egy olyan hotel, ami az iskola tulajdonában van. Itt nincsenek felügyelők, akik megmondják, mikor van takarodó. Ez csak annyiból áll, hogy a messze élő diákok tudjanak hol lakni és olcsóbban legyen szállásuk. Az élelemről és egyéb dolgokról magunknak kell gondoskodni. Beérve az épületbe szintén elámultam, hisz nem csalódtam, belülről is kiváló állapotban volt és csodásan nézett ki.
- Na, az én szobám a második emeleten van a 20-as szobában, szóval én arra megyek. Te melyik szobában laksz? - szólt hozzám, ezzel kizökkentve ámuldozásomból.
- Második emelet, 25-ös szoba. - válaszoltam kérdésére.
- Szuper! Akkor nem leszünk egymástól messze. Gyere, erre kell menni. Add a bőröndödet, segítek felvinni! - be se fejezte mondatát, már a kezében volt a nehéz csomagom, és ment is fel a lépcsőn.
- Hát itt vagyunk. - állt meg hirtelen előttem, és a bőröndömet elengedte az egyik ajtó előtt. - Ez a szobád. Akkor én megyek a sajátomba, és neki állok kipakolni. Holnap mehetnénk együtt suliba. - ajánlotta fel mosolyogva.
- Hmm...ez jó ötlet. Így már biztos nem fogok eltévedni.
- Ez igaz. Rendben, akkor 7:40-kor indulásra legyél készen.
- Oké, oké. Akkor, szia ShinJi. - köszöntem el tőle.
- Szia NiKa. - köszönt el ő is, majd előhalásztam zsebemből a kulcsot és kinyitottam vele jövőbeli otthonom ajtaját.

  A bejárati ajtó a nappaliba nyílt, amihez hozzá tartozott a konyha és az étkező. A bútorok újszerűek voltak és látszott, hogy mindenre nagyon odafigyeltek. Az egylégterű helyiségben a barna, a fehér, a fekete és

a vajszín dominált. Balra volt az étkező és a konyha jobbra pedig a nappali. A nappali másik oldalán, két ajtó helyezkedett el. Az egyik a hálószobára nyílt, míg a másik a fürdőszobára. Mindkét helyiség ugyanolyan makulátlan és kifogástalan volt, mint eddig minden. Az egész lakás az én stílusom volt. A fürdőszobában a fehér és a barna szín volt a jellemző. A sarokkád széle barna csempével volt kirakva. Mellette helyezkedett el a kézmosó, a káddal szemben pedig a wc. Miután jól szemügyre vettem a fürdőszobát, bőröndömet magam után húzva nyitottam be hálószobámba. Tökéletes. Ennyit tudtam rá mondani. A szoba fehér és kék volt. A két kedvenc színem. Az ajtóval szemben kapott helyett az ágy, ami mellett egy sarok íróasztal helyezkedett el, mellette pedig egy nagy ruhás szekrény. Miután jól kibambultam magam, és feldolgoztam, hogy én itt fogok mostantól lakni, neki kezdtem elpakolni a ruháimat és egyéb holmijaimat a nekik szánt helyre. Este fél 9 volt, mire végeztem mindennel. Kimentem a nappaliba, hogy bekapcsoljam a tv-met, mikor a hasam hangos korgására lettem figyelmes. Egész nap alig ettem a sok izgalomtól. A hűtöm üres volt, így
gondoltam, el kéne ugrani egy kisboltba, hogy vegyek valami élelmiszert. A baj csak az volt, hogy fogalmam sem volt merre keressek egy közeli boltot. Jobb ötletem nem volt, ezért úgy döntöttem, hogy megkérdezem ShinJi-t. - Ha szerencsém van még nem alszik. - gondoltam magamban, és elindultam a szobája felé. Odaértem a jelenlegi lakhelye bejárati ajtaja elé, majd bekopogtam. Alig telt el egy perc, és már nyitotta is az ajtót.
- Te...meg...öhmm...ShinJi. - alig tudtam egy értelmes szót kinyögni, ugyanis egy szál alsógatyában nyitott nekem ajtót. Jól látszottak hasizmai, gondolom szokott edzeni.

- Igen? - kérdezte meglepetten. Szerintem nem esett le neki, mégis hogy áll vagy miben áll előttem.
- ShinJi... - fújtam ki a levegőt. - Ugye tudod, hogy egy szál alsógatyában állsz előttem?
- Mi? Ja, igen, most, hogy mondod feltűnt. - vakargatta tarkóját az egyik kezével zavarában. - De mondd gyorsan, mit szeretnél? - kérdezte immár azzal a felhőtlen jókedvével.
- Hát...nem tudod véletlenül, merre találok egy kisboltot?
- De tudom. Elkísérlek. - jelentett ki, és már indult is volna el, ha nem szólok utána.
- ShinJi még mindig alsónadrágban vagy.
- Oh...tényleg. Várj meg gyorsan felkapok valamit. - ezzel beviharzott a lakásba, és immár úgy jött ki, hogy egy póló fedte felsőtestét. - Akkor mehetünk! - megint elindult, de ismét utána kellett, szóljak.
- ShinJi!
- Ahj! Mi az már megint? - nyafogott.
- Esetleg egy farmert nem szeretnél még magadra aggatni?
- Hoppá! Tényleg. - gyorsan visszaszaladt alsó öltözékéért, és ezután már teljesen felöltözve állt előttem.
- Így már jó. - jelentettem ki. - Akkor induljunk.

 5 perc alatt odaértünk, ugyanis a kis bevásárlóhely egyáltalán nem volt messze. Mindent megvettem, amit úgy gondoltam, hogy szükséges és már mentünk is haza. Útközben, arról beszéltünk, hogy milyen lesz holnap az első nap az iskolában. Visszaértünk a kollégiumba, majd elköszöntünk egymástól, és bementem szobámba. Elpakoltam a nem rég vett dolgokat, azután  meg neki álltam a fürdésnek. Csak gyorsan lezuhanyoztam, felvettem a pizsamámat, megmostam a fogamat és feküdtem is be az ágyamba. - Vajon...milyen lesz, a középiskola? - ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elnyomott az álom.