2.fejezet - Új iskola, új barátok~

Szeptember 1. Hétfő

NiKa szemszöge~

- Anya! Telefon! Úristen! - riadtam fel álmomból, mert alvás közben eszembe jutott, hogy nem hívtam fel anyát. Gyorsan szaladtam telefonomhoz, és már is tárcsáztam a számát. Szinte azonnal felvette a készüléket. Már szóltam volna bele, de anyum megelőzött.
- Mondtam, hogy hívj fel amint megérkezel! Nem igaz, hogy megint elfelejtetted! - szülőm ideges volt, de megtudom érteni.
- Neked is szia. - mondtam fáradtan. - Esküszöm, hogy felakartalak hívni, de a sok jövés-menésben teljesen kiment a fejemből. - szabadkoztam.
- Valamiért sejtettem, hogy ez lesz. De minden rendben van? Minden simán ment, nem történt semmi? - kérdezte immár aggódva.
- Igen minden flottul ment, és már egy barátot is szereztem, aki segített nekem. - feleltem vidáman.
- Ennek örülök. Na és, hogy hívják az új barátodat? - kíváncsiskodott.
- Lee ShinJi a neve.
- Hmm...szóval egy fiúról van szó. - mondta sejtelmesen.
- Mielőtt még bármit túl komplikálnál elmondom, hogy csak barátok vagyunk. - magyaráztam neki szép lassan, hogy megértse.
- Jó jó. Elhiszem. - fogadni merek, hogy a telefon túlsó végén magában mosolygott.
- Anya figyelj, nekem mennem kell, mert itt már éjfél van. - néztem meg az időt. - És holnap iskola. Nem szeretnék már az első nap hullafáradtan elindulni. - mondatom végén egy hatalmasat ásítottam.
- Rendben, aztán vigyázz magadra! Szia kicsim, jó éjt! - köszönt el tőlem.
- Jó éjt! - Ezzel zártam beszélgetésünket, majd letettem mobilom. Vissza feküdtem ágyamba, és reggel az ébresztőm hangjára keltem.

 A készülék az ágyam mellett lévő asztalon volt, lustaságomnak köszönhetően, inkább addig nyújtózkodtam, hogy elérjem, míg nem elértem fekvőhelyem széléhez. Sajnos későn vettem észre, ezért ügyesen leestem a földre takarómat magammal rántva. A szobám ajtaja egyszer csak kivágódott, és egy nem várt személy toppant be rajta.
- NiKaaa!!! Ébresztőőő!!! - kiáltotta el magát ShinJi.
- Fent vagyok! - válaszoltam neki a földön fekve kikukucskálva takaróm alól. Értetlen fejet vágott, azután hirtelen nagy hahotázásba kezdett. Annyira nevetett, hogy már az ágyamon fetrengett kínjában. - Nem tudom, hogy te, hogy vagy vele, de szerintem igazán segíthetnél felkelni. - vázoltam fel neki ötletemet, miközben szúrós pillantásokat küldtem felé.
- Az mi a kezedben? - hagyta abba a nevetést, és meredten nézte a kezemben lévő készüléket kíváncsiságtól csillogó szemeivel.
- A mobilom? - ismét hatalmas mosoly kúszott arcára, és ezzel egy időben kikapta kezemből tulajdonomat, azután villámgyorsan kirohant szobámból.
- ShinJiii!!! - kiáltottam utána, de nem jött válasz. Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, és keresésére indultam. Alig értem ki a nappaliba, ő már vissza is jött a lakásomba még egy telefonnal a kezében.
- Tessék! - nyomta kezembe készülékemet. - Megadtam egymásnak a számainkat! - vigyorgott tettén. Épp szólaltam volna meg, mikor megindult konyhám felé. - Reggelizzünk együtt. - jelentette ki.
- Öhmm...oké. - válaszoltam értetlenül.
- De ne csak állj ott! - nyafogott. - Menj öltözz fel, addig én csinálok mondjuk...Mit szeretnél enni?
- Legyen tojásrántotta.
- Rendben, de siess, mert elfogunk késni. - közölte velem vidáman.
- Mennyi az idő? - néztem rá a nappali asztalán lévő digitális órámra. - Basszus ShinJi! Kevesebb, mint fél órám maradt elkészülni. - Már rohantam is be szobámba, és voltam olyan ügyes, hogy megbotlottam a küszöbben, de ezzel mit sem törődve folytattam utamat szekrényem felé. Gyorsan kihalásztam a sok felsőm
közül egy hosszú ujjú bő felsőt, és mellé egy fehér szűk szárú farmert, ami néhol direkt ki volt szaggatva. Gyorsan átvedlettem kiválasztott ruhadarabjaimba, majd elindultam a fürdőszobába, hogy rendbe rakjam magam.
- Kész a rántotta! - szólt nekem ShinJi, dobhártyámat nem kímélve.
- Mindjárt megyek! - válaszoltam neki ugyanolyan hangerővel. Odasétáltam a tükör elé, és egyből szívinfarktust kaptam látványomtól. Borzalmasan néztem ki. Megfésültem hosszú fekete hajamat, megmostam arcomat, és enyhén kihúztam szememet fekete szemhéjtusommal. Mikor késznek láttam magamat, elindultam az étkezőbe, hogy helyet foglalhassak ShinJi-vel szemben, ahol nekem megterített. - Azt hittem együtt eszünk. - szólaltam meg, az üres tányérját látva.
- Igen úgy volt, de annyit vacakoltál a fürdiben, hogy majd éhen haltam! - durcáskodott. Egyébként ilyenkor nagyon aranyos tud lenni. El se hinné az ember, hogy 17 éves, ha nem tudná. Olyan, mint egy óvodás. - Kezdj már enni! Nagyon finom lett!
- Már is! Kis lüke. - utolsó mondatom valamivel halkabban mondtam.
- Hé, ezt hallottam! - háborodott fel kijelentésemen.
- Tudom! - feleltem neki vidáman. - Egyéfként hov jufottál be... - nyeltem le a számban lévő falatot. - a lakásomba?
- Nyitva hagytad a bejárati ajtót. - mosolygott. Tényleg...most, hogy mondja eszembe jutott, hogy elfelejtettem bezárni. - Siess, nem akarom, hogy elkéssünk már az első napon.
- Sietek, de nem akarom behabzsolni az egészet. Finom lett. - hatalmas vigyor kúszott fel arcára.
- Látod, mondtam én! - büszkélkedett.

 A reggeli további része csöndben telt. Miután befejeztem az étkezést, elmosogattam, magamra kaptam táskámat és cipőmet, majd elindultunk az iskolába. A lakásból kilépve láttam, hogy többen is ebben az időpontban indulnak. Páran odaköszöntek nekem, de mindenkin látszott a fáradtság.
Míg mentünk a suliba, csöndben ballagtunk egymás mellett, ugyanis nem volt semmi érdekes témánk. Az idő kellemes volt. A nap enyhén sütött, a szél éppen, hogy fújt egy kicsit.
- Nézd! - törte meg hirtelen a csendet, a mellettem sétáló fiú. - Oda megyünk! - mutatott egy hatalmas épület irányába, majd elkezdett szaladni felé. - Gyere már te, lassú csiga! - kiabált vissza nekem.
- Hé! Ki a lassú, te nagyra nőtt óvodás?! - siettem utána. Az iskola kapujában állt meg, így mikor utolértem, térdeimen megtámasztva fújtam ki magam. Mikor úgy éreztem, hogy szívverésem visszaállt eredeti tempójába, felegyenesedtem és megpillantottam, még is milyen helyen fogok mától tanulni. Elakadt a

lélegzetem. Az állam a betont verdeste, a hely nagyszerűségétől. Épp olyan modern volt, mint a kollégium. ShinJi látta rajtam, hogy mennyire tetszik nekem, ez az egész épület, így csak jót mosolygott rajtam. Elindultunk befelé. Egyre beljebb haladva jobban szemügyre vettem a dolgokat. Az udvarban egy szemét nem volt, a pázsit gyönyörű volt és a bokrok is szépen le voltak metszve. Az épület belülről még nagyobbnak tűnt. Az egész falat beterítő ablakoktól még tágasabbnak tűnt az adott helyiség. Egyedül biztos eltévedtem volna, ha ShinJi nem kísér el termemig.
- Hát megjöttünk, ez a termed. - mutatott osztálytermem irányába. - Sok szerencsét az első naphoz. Sajnos visszafelé nem tudunk együtt menni, mert nekem fotózásom lesz, és oda az ellenkező irányba megyek. - magyarázta.
- Rendben, nem gond. Amúgy is körül akartam még nézni az iskolában, és megtanulni nem eltévedni ebben a hatalmas épületben.
- Okés. Sok szerencsét hozzá. - kacsintott. - Az én osztályom a másik irányban van, úgyhogy indulok, mindjárt becsöngetnek. Szia. - és már ment is.
- Szia. - mondtam egyre csak távolodó alakja után, majd bementem a terembe.

 Amint beléptem mindenki végig mért. Ezt figyelmen kívül hagyva foglaltam el egy üres helyet hátul az ablak mellett. Az ablakon bámultam ki, mikor becsöngettek. Szinte vele egy időben lépett be jövőbeli osztályfőnökünk. Felálltunk érkezésekor, meghajoltunk és ismét elfoglaltuk helyeinket. Ekkor hirtelen kivágódott az osztályterem ajtaja és egy vékony, hosszú világosbarna hajú copfos lány esett be rajta, szó szerint.
- Ki ez a lány? Mekkora egy lúzer. Már az első napon elkésett. - hallottam néhány ember megjegyzését. Nem tetszett, ahogy így bánnak szegény lánnyal. Helyemről felálltam és elindultam felé, hogy felsegítsem a földről. A többiek furcsán néztek rám és szúrós megjegyzéseket tettek felénk.
- Gyere, add a kezed! Segítek felkeni. - nyújtottam felé jobb kezem, amit el is fogadott, ezzel egyöntetűen már húztam is fel a földről.
- Köszönöm. - hálálkodott, majd neki állt leporolni magát. Miután ezt megtette körbenézett a teremben. Gondolom helyet keresett.
- Az előttem lévő pad üres. - közöltem vele, miközben visszaültem székembe. Kijelentésemre bólintott egyet, és elfoglalta helyét.
- Nos, köszönöm a segítségét...- szólalt meg végre tanárunk is, de nevemet még nem tudta, ezért mondtam helyette én.
- Kim NiKa.
- Nos, köszönöm a segítségét NiKa. - ismételte meg mondatát, annyi különbséggel, hogy most már be is fejezte. - Most, hogy ezen a kis incidensen túl vagyunk...engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. Choi YeJun vagyok. Mától én vagyok az osztályfőnökötök, testnevelés-és angoltanárotok. - jelentette ki a magas, vékony, rövid fekete hajú 30 év körüli férfi tanárunk. - Rendben, akkor mutatkozzon be mindenki. - Azok után, ahogy viselkedtek az osztálytársaim már egyáltalán nem voltam rájuk kíváncsi. Egyedül az előttem ülő lány érdekelt, akinek segítettem.
- Sziasztok! Park MinAh vagyok, 15 éves. Örülök, hogy megismerhetlek titeket! Remélem jó osztálytársak leszünk! - mutatkozott  be vidáman. Most én következtem, ezért feltápászkodtam székemből és meghajoltam.
- Sziasztok! Kim NiKa vagyok, 15 éves. 6 éves koromtól Magyarországon éltem. Tegnap érkeztem Koreába, hogy mától itt tanulhassak. - fejeztem be mondandómat és visszaültem a helyemre. A hátralévő személyek is bemutatkoztak, de én csak bámultam tovább ki az ablakon, mit sem törődve velük.

 Lassan vége lett az első órának, és kicsengettek. Épp az iskola udvarát vizslattam, mikor kivágódott a terem ajtaja.
- NiKaaa!!! - rohant hozzám ShinJi. - Na, mi volt? Mesélj! - mosolygott.
- Először is. Mit keresel itt? Neked nem az osztályoddal kéne lenned?  Másodszor. Máskor ne vágódj be a terembe ennyire hangosan, ezzel magadra  keltve mindenki figyelmét! Harmadszor. Semmi különleges nem történt.
- De velük vagyok. - vágott értetlen fejet. -Hé srácok gyertek be! - intett nekik, és vagy 5-en becsődültek a terembe.
- De aranyos lány.
- Olyan, mint egy porcelán baba.
- Igen, nagyon szép. - mondták sorra a fiúk. Úgy néztek rám, mintha egy új faj lennék. Piszkálták a hajamat, ruhámat, néha az arcomat bökdösték.
- ShinJi...! - ráncoltam homlokom, amiért idehozta az összes idióta haverját.
- Igen? - mosolygott, magában.
- Semmi. - fújtam ki hangosan a levegőt, lemondva arról, hogy békén hagyjanak.
- Hé srácok! Mindjárt csöngetnek, ideje visszamenni.
- Igaz. Hát akkor...szia NiKa remélem még látjuk egymást. - köszöntek el mindannyian, és kiviharoztak a teremből.
- Hé, lányok ő nem Lee ShinJi volt? Tudjátok az a modell fiú.
- Most, hogy mondod tényleg ő volt az. Nagyon ismerős volt. - hallottam meg pár lány beszélgetését. Nem foglalkoztam velük, inkább hagytam őket és vártam, hogy elkezdődjön a következő óra. Ismét hamar eltelt az idő, és már kezdődött is a második szünet.
- Ümm...izé...bocsi.
- Igen? - fordultam a lány felé.
- Én csak...köszönöm, hogy segítettél nekem. - hadarta el a mondat végét.
- Ugyan, ez semmiség. Szívesen segítettem. - mosolyogtam rá kedvesen. - Szeretnél beszélgetni?
- Igen. - egyezett bele egy nagy bólintással.
- Mesélj magadról, MinAh.
- Nos...nagyon szeretem az aranyos dolgokat. Imádok karaokézni. Egyszer akár el is mehetnénk együtt. - és a szünet  maradék pár percében sok dolgot megtudtam róla. Főképp azt, hogy sokat szeret beszélni. Ma csak 3 óra volt megtartva mindenkinek az iskolában, így ez volt ma az utolsó kicsengő.
- NiKa, elmegyünk együtt valahova? - kérdezte örömteljesen újdonsült barátnőm.
- Bocsi, de ma nem érek rá, még van pár elintézni valóm.
- Rendben. Szia. - és már el is ment.

 Az igazgatói iroda felé vettem az irányt, hogy elintézzek még egy két papírt. Épp az előbb jött ki onnan egy ismerős személy. Mellettem haladt el, mikor feleszméltem, ki is ő.
- O. JungKook! - mondtam ki hangosan. Erre megállt, nem ment tovább helyette felém fordult és én is felé.
- Igen, én vagyok. - mondta egy félénk mosollyal az arcán.
- Hát, ha már találkoztunk, akkor elmondom, hogy nagyon szeretem a zenéteket, és szerintem nagyon tehetségesek vagytok. Így tovább. - jól esett, ezt elmondani neki.
- Öhm...köszi. Jól esik ezt hallani. Ha nem haragszol én megyek, még sok a dolgom és várnak rám. - mondta kedvesen.
- Persze. Menj csak. - fordult volna meg, de utána szóltam. - Egyébként...
- Te is egy aláírást szeretnél igaz? - sóhajtott.
- Mi? Jah, nem. - esett le, mire nagy nevetésben törtem ki. Szegény fiú nagyon meg volt lepődve és csak nézte hahotázásomat. - Tudod... - töröltem le a szemem sarkából kicsordulni készülő könnycseppeket. - Szeretem a zenétek meg minden, de nem vagyok egy őrült rajongó.
- Oh. Értem. - vakarta meg zavarában a tarkóját. - Bocsi csak tudod...a megszokás.
- Nem, semmi baj. Megértem. Egyébként csak szólni akartam, hogy kikötődött a cipőfűződ.
- Tényleg. - csodálkozott. - Észre se vettem. Köszönöm, hogy szóltál...
- NiKa. - fejeztem be mondatát. - A nevem Kim NiKa. - mutatkoztam be neki kedvesen.
- Hát, örülök, hogy megismerhettelek NiKa.
- Én is örülök,hogy megismerhettelek JungKook.
- Ha nem haragszol, akkor én megyek, még van pár elintézni valóm.
- Rendben. Szia.
- Szia NiKa. Remélem még találkozunk. - ez volt az utolsó mondata, majd elment. Tovább mentem a folyosón, és az ajtóhoz érve bekopogtam.
- Tessék! - hallottam bentről, ezért beléptem.
- Jó napot! - hajoltam meg illedelmesen. - Kim NiKa vagyok.
- Jaj, már vártalak. - mosolygott kedvesen az igazgatónő. - Elhoztad a papírokat?
- Igen minden itt van.
- Nagyszerű add csak ide. - kezébe adtam a lapokat. - Ha nincs más, akkor nyugodtan hazamehetsz. - indultam ki, de eszembe jutott, hogy meg kéne keresnem a tánctermet, azonban nem tudtam merre van, ezért visszafordultam megkérdezni.
- Elnézést. A tánctermet merre találom?
- Második emelet 5-ös folyosójának a 12-es terme lesz az. - adott útbaigazítást.
- Köszönöm, Viszontlátásra. - meghajoltam, és egyenesen a táncterem felé vettem az irányt.

 Nem tagadom, valóban eltévedtem. Fél óra volt mire megtaláltam az igazgatóitól 5 percre lévő termet. Már

nem lepődtem meg a hatalmas tánctermet látva. Kezdek hozzászokni ehhez az iskolához. Miután jól végig mértem a helyet elindultam a magnóhoz, hogy betegyek egy CD-t. Tettem volna be, azonban megláttam mellette egy lemezt. A kíváncsiság úrrá lett rajtam, ezért az enyémet visszatettem tokjába, míg a másikat szemügyre vettem. Rá volt írva, hogy "BTS". Érdekelt ami rajta van, ezért betettem a lejátszóba, majd elindítottam. A Boy In Luv című szám indult el, ami nem lepett meg. A táncot tudtam, így gondoltam, ha már betettem, akkor miért is ne táncoljam el. Mindent figyelmen kívül hagytam és átadtam magamat a zenének.
A szám azon részén, ahol a "wae nae mameul heundeuneun geonde" részt énekelték, egy nem várt személy toppant mellém és állt neki táncolni, miközben énekelte a számot. Én teljesen lefagytam. Nagyon meglepett ez az egész. Kim TaeHyung volt az a hülye, aki csak így beállt mellém táncolni. Észre vette, hogy lefagyva nézem őt, ezért odaállt elém és rám mosolygott egy hatalmasat.
- Szia. - mondta hatalmas vigyorával. Nem bírtam tovább. Irtózatos nagy nevetésbe kezdtem. Ő se bírta tovább, a végén még nálam is jobban nevetett.
- V! Máskor ne kezdj el így rohanni. - jött be JungKook. - Ti meg? - sokkolódott a látottaktól. - Szia NiKa. Szóval te hallgattad a CD-t. - jött mellénk.
- Igen, bocsi. - álltam le a hahotázással. - Megláttam, hogy itt van és gondoltam a zenétek van rajta, amire tudok táncolni, ezért betettem. Ne haragudj. - kértem tőle bocsánatot.
- Nem, semmi baj. - rázta meg a fejét megértően.
- Gondolom a lemezért jöttél, szóval kiveszem.
- Ne vedd ki! - szólt rám V. - Én még táncolni akarok. - nyafogott. - Hogy hívnak? - kérdezte meg hirtelen.
- Kim NiKa a nevem.
- Nos, akkor NiKa. - váltott át drámaiba. - Oppa táncolni fog neked! JungKookie tedd a 12-es számra. - a maknae megtette amire kérte az idősebb, és a Big Bang - Fantastic Baby című dala kezdődött el.
- És most figyeld oppa táncát, kicsi lány. - erre úgy kezdett el táncolni, mint akinek, nem is tudom, idegrángása lenne.
- Fantastic baby dance - énekelte a narancs hajú, de erre a mondatra, már Kookie is beállt táncolni. Nekem itt végem volt. Már fájt a hasam a sok röhögéstől és a szememből már folytak a nevetéstől kicsorduló könnycseppek. - NiKa táncolj te is! - adta ki a feladatot V.
- Nem megy, nem bírok. - röhögtem, már a földön.
- Nee!! - rohant a magnóhoz a táncmester. - Vége...vége lett a számnak. - kezdte előadni magát.
- Jól van, jól van. Most már ideje mennünk. - vette ki a lemezt JungKook.
- Ez vicces volt. - nyugodtam végre le.
- Nem szeretnél táncolni még egyet a nagyszerűen csodálatos oppáddal? - átkarolta a vállamat kérdése közben és úgy kérdezte, mintha profi nőcsábász lenne.
- Köszönöm, V... - bújtam ki karjaiból. - de nem. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Naaa...ez nem volt szép. És miért nem szólítasz oppának? - vágta be a durcát.
- Mert nem akarlak így hívni, blee... - nyújtottam ki nyelvemet.
- Hé JungKookie, most nézd meg ezt a lányt! - mutatott irányomba. - Szerinted, direkt csinálja?
- Kitudja. - húzott egyet vállán, én meg csak elégedetten mosolyogtam.
- Nos srácok, ha nem haragszotok, nekem ideje indulnom. - vettem fel a bejövetelkor földre rakott táskám, és indultam meg az ajtó irányába. - Sziasztok! - intettem nekik.
- Várj! Merre mész? - tudakolta V.
- A kollégiumba. - fordultam hátra kérdésére.
- Menjünk együtt!! - futott utánam. - Mi is arra megyünk.
- Felőlem mehetünk. - indultam el.
- Gyere te is JungKook. - szólt vissza neki TaeHyung.
- Rendben, csak elrakom a CD-t. - majd mellénk sietett.

 Útközben mindketten a fejükre tettek egy-egy baseball sapkát, hogy ne ismerjék fel őket a rajongók. Szerencsére alig volt egy két járókelő. A 10 perces utat végig hülyéskedtük, bár a főbohóc V volt.
- Héj narancs. - szóltam V-nek, aki annyira el volt, hogy nem vette észre, hogy megálltunk JungKook-kal. - Megjöttünk.
- Wáó... - képedt el. - Azt hittem, hogy ez valami hotel.
- Igazából az, csak a suli kollégiumnak nevezi. - magyaráztam neki.
- Menjünk. - utasított minket és már bent is volt az épületben.
- Huh... -  sóhajtottam. - Gyere Kook, mert a végén még elveszik azt kereshetjük.
- Egyetértek.
Az épületbe beérve Tae már türelmetlenül várt minket.
- Azt hittem, eltévedtetek befele jövet. - akadékoskodott. - NiKa merre megyünk tovább?
- Miért van olyan érzésem, hogy beakarsz hozzám jönni? - fújtam ki a levegőt. Kérdésemre szokásához híven villantgatta gyönyörű fogsorát. - Második emelet 25-ös szoba. - be se fejeztem már rohant is fel.
A kis maknae-val utána battyogtunk.
- Gyorsan nyisd ki! - toporgott az ajtó előtt.
- Jó, ne türelmetlenkedj! - mentem oda az ajtóhoz, és már nyitottam is ki neki. Alig nyílt ki, de ő már bent is volt.
- Merre van a mosdó? - ugrált egyik lábáról a másikra.
- A bal oldali ajtó az. - épphogy befejeztem, ő már sprintelt is be. - Szóval ezért akart ennyire bejönni.
- Úgy látszik. - lépett beljebb JungKook is. - Szép ez a lakás. Lehet ide költözök.
- Mi? - sokkolódtam kijelentésére.
- Nyugi csak vicceltem.
- Huh...egyébként mennyi az idő?
- Dél múlt.
- Áh köszi NiKa. - jött ki a mosdóból V, miközben csatolta be övét. - Ez jól esett.
- De legközelebb fejezd be az öltözködést, mielőtt kijössz. - reménytelen ez a srác.
- Éhes vagyok! - kiáltott fel V. - Szeretnél velünk enni?
- Hát nem is tudom...
- Szívesen látunk! - szólt közbe Kook. - A srácok is jönnek. Bemutatunk nekik. Biztos örülnének neked.
- Rendben legyen. - adtam be derekamat.
Indulás előtt még gyorsan bezártam a lakást, és a fiúk már húztak is maguk után.
- Vajon mit fognak szólni hozzám a többiek? - ezzel a gondolatommal indultam el a srácokkal.

1.fejezet - Indulás.Találkozás.Érkezés~

Sziasztok!

Megérkeztem az első fejezettel! Még sosem írtam ficit, ezért kíváncsi leszek a véleményeitekre, jöhet hideg is meleg is. Az építő jellegű kritikát szívesen elfogadom. :D

Augusztus 31. Vasárnap

NiKa szemszöge~

- Na, mi van még mindig nem vagy kész? - kérdezte apa kicsit idegesen - Nem értem, miért nem pakoltad össze hamarabb, amit vinni akarsz magaddal.
- Igen még mindig pakolok. De már rég befejezhettem volna, ha ezek nem őrjöngenének itt állandóan. - válaszoltam neki idegesen, ugyanis a húgom és az öcsém nem hagytak pakolni. Körülöttem rohangáltak miközben mindenféle dolgot, ami épp a kezük ügyébe akadt, dobáltak, ráadásul még visongtak is mellé. Mondhatom felemelő érzés mindennap velük lenni. - Nem hagynátok végre abba? Pakolni szeretnék, ha nem tűnt volna fel! - ordítottam nekik.
- Bla bla bla - mondta húgom jelezve, hogy nagyon nem tetszik neki az ötlet.
- Miért nem mentek inkább ki az udvarra és visongtok ott?
- Mert nincs kedvünk. - jelentette ki nemes egyszerűséggel, egy váll rándítás kíséretével.
- Ja persze, ilyenkor nincs kedvetek, mikor ezer ágra süt a nap. Máskor meg akkor akartok kimenni focizni, mikor szakad az eső.
Rándított egyet a vállán, és szólt az öcsémnek, hogy menjen vele ki ő is.
- Végre kimentek. - fújtam ki a levegőt a megkönnyebbüléstől, majd még elraktam pár holmit a bőröndömbe. Gyorsan becipzároztam és már is indulásra készen voltam. - Apa! Kész vagyok, mehetünk! - kiabáltam le neki az emeletről, azután bőröndömet megfogva rohantam a lépcsőhöz, ott azonban megálltam. - Öhm...apa...nem is tudom...nem akarsz segíteni levinni a bőröndömet? - kérdeztem tőle kíváncsian.
- Na, mi van? Ne mondd már nekem, hogy nem bírod el! Akkor úgy tűnik, ma nem mész sehova! - mondta viccelődve.
- De ne már! Tudod te, milyen nehéz? - akadtam ki.
- Jól van na, add ide! - fel jött a lépcső tetejére, én meg kezébe nyomtam a nehéz csomagomat, és kimentünk a kocsihoz. Betette az autó hátuljába a bőröndömet, majd beszálltunk a többiek mellé.
- Mindent elpakoltál? - kérdezte anya.
- Nem tom', de szerintem minden benne van. Majd kiderül. Ha valami hiányzik...hát...akkor így jártam. - húztam egyet vállamon, kinéztem az ablakon és az út hátralévő részét csendben töltöttem, ellenben a testvéreimmel, akik végig beszélték az utat. Másfél óra kocsikázás után végre megérkeztünk a repülőtérre. 
- Na ,gyere ide gyerek. - mondta apám, majd adtunk egymásnak búcsúzóul két puszit - Aztán nem éjfélkor érni haza mindennap! Ha megtudom nagyon kikapsz! - figyelmeztetett még mindig viccelődve, ugyanakkor tudtam, hogy teljesen komolyan gondolta.
- Szia, vigyázz magadra, és ne felejts el minket felhívni, ha odaértél! Meg nem csak akkor, hanem azon kívül is felhívhatsz néha, hogy tudjuk élsz-e még. - Hát igen, nekem eszembe se jutna felemelni a telefont, ha nem mondják. Majd adtam neki is és a két testvéremnek is két puszit az arcukra.
- Na, sziasztok, akkor én megyek. Nem akarom lekésni a gépet. - ezután hátat fordítottam nekik, és indultam is a gépem felé magam után húzva nehéz bőröndömet. Valójában örülök neki, hogy távol lehetek a családomtól. Hogy miért? Az oka, hogy már egyre többször éreztem, hogy megfulladok az otthoni légkörben. A suliból mindig fáradtan értem haza, ezért szerettem, ha utána lepihenhetek és egyedül lehetek. Az általánosban rengetek barátom volt, így állandóan körül voltam véve emberekkel. Persze nem bántam, hisz nagyon szerettem velük lenni, és sokat hülyéskedni. Ám ez fárasztó is volt egyben. Az iskolában az emelt szintű oktatás mellett, ez az állandó pörgés igen is nagyon kimerítette az embert. Ezért otthon soha sem voltam aktív. Anya mindig kinyilvánította nem tetszését. Mindig azt mondta ,,Nem igaz, hogy egész nap nem lehet hozzád szólni. Komolyan olyan leszel, mint apád. Haza érsz, és semmi. Nem lehet veled beszélni.". Ez igaz is volt, de fáradt voltam, ráadásul a húgom és öcsém állandó hangoskodása rátett egy lapáttal. Apa nagyon sokat dolgozott, ezért úgy gondolom, hogy ő megértett engem. Ha haza ért, egyszerűen csak lefeküdt nézni a TV-t és nem nyaggatott semmivel. Csak akkor kezdeményezett beszélgetést, ha úgy gondolta, hogy valami fontos dologról van szó. Én ezt nem is bántam, hisz mikor mindketten kipihentek voltunk, nagyon is jól eltudtunk szórakozni.

 Mindezt végig gondoltam, míg fel nem értem a gépre, de gondolat menetemből kizökkentem, mikor rájöttem, hogy nem tudom feltenni a bőröndömet az ülések fölött elhelyezett csomagtárolóba. Nem tudtam mitévő legyek, de segítséget csak azért sem akartam kérni. Inkább ott szenvedtem. Azonban valaki észre vette, hogy sehogy sem boldogulok.
- Szia. Segíthetek? Látom nem nagyon akar sikerülni. - mondta egy elragadó mosoly kíséretében a segítségét felajánló fiú. Narancssárgás árnyalatú haja egyik oldalt kicsit a szemébe lógott. Nagyon jól kihangsúlyozta sötét barna szemeit és hibátlan arcbőrét. Lazán volt felöltözve, egy egyszerű kék pólót mintával és egy világos farmert viselt. Be kell valljam nagyon helyes volt.
- Szia. Hát tényleg nem, szóval elfogadom a segítséget. - rám mosolygott, majd elvette tőlem a nehéz tárgyat és feltette a tartóra. Ezután a saját utazótáskáját az enyém mellé helyezte.
- Oh...szóval te is itt ülsz? - kérdeztem meglepetten.
- Igen, ide foglaltam ülést. - jelentette ki vidáman. - És úgy tűnik, jól tettem. - majd leült a neki kijelölt helyre. - Te nem ülsz le? - kérdezte.
- Mi? Jah. De. - majd mellé huppantam.
- Egyébként Lee ShinJi-nek hívnak. - mondta kedvesen, és kezet nyújtott nekem.
- Kim NiKa. - mondtam, majd kezet ráztam vele. Megszólalt a hangosbemondó, hogy mindenki foglalja el a helyét és kapcsolja be biztonsági övét. Az utaskísérők miután leellenőrizték, hogy a biztonsági övek rendesen be vannak e kapcsolva, helyüket elfoglalták, és a gép felszállt. A felszállás után, ShinJi és közém csönd állt be, azonban ő megtörte ezt a kicsit kínos hallgatagságot.
- Mesélj magadról, hosszú az út Koreába, szóval sokat tudunk majd beszélgetni. 
- Rendben. - válaszoltam vidáman. - Hát...jelenleg 15 éves vagyok. 6 éves koromban költöztünk Magyarországra, mert apukám itt kapott munkát. A középsulit Koreában akarom kezdeni, hogy anyanyelvemen tanulhassak. Most te jössz. - röviden mondtam neki pár szót bemutatkozásként, most pedig ő jön.
- Hmm...hát 17 éves vagyok. Magyarországra jártam óvodába. Az általánost Koreában kezdtem, de 5. osztálytól ide jártam általánosba. Apukám a munkája miatt a két ország között ingázik. Most is Magyarországon van, csak haza ugrottam látogatóba. Koreába  járok középsuliba, és most megyek vissza, hogy tudjam folytatni a tanulást és a munkámat.
- A munkádat? - kérdeztem meglepetten.
- Igen. Modellkedek. - mondta mosolyogva.
- Áh...értem. Mondjuk nem lep meg. Helyes vagy. - mondtam mosolyogva. Láttam rajta, hogy nagyon meglepődött kijelentésemen, de ez volt az igazság, tényleg nagyon helyes volt.
- Te...ezt csak így egyszerűen kimered jelenteni? - nagyon meglephette a dolog az arckifejezéséből ítélve.
- Persze. Nem fogom azt mondani, hogy csúnya vagy, ha még a vak is látja, hogy nem így van. Tudod szerintem abban nincs semmi, ha valaki azt mondja a másikra, hogy helyes vagy szép, ha egyszer ez az igazság. - vezettem le neki gondolatmenetemet. - Miért szerinted nem így van?
- Szerintem teljesen igazad van. - jelentette ki egy hatalmas mosoly kíséretében. - Szeretem, ha valaki őszinte. Ez egy jó tulajdonság. Egyébként, ha szabad megkérdeznem, akkor melyik iskolába fogsz járni?
- Igen szabad és Szöulban a Han középiskolában fogok kezdeni.
- De jó! - hatalmas mosoly kúszott fel arcára, s folytatta - Oda járok! Most fogom kezdeni a 2. osztályt.
- Azta ez nagyszerű! - csattantam fel a hirtelen keletkezett nagy örömtől.
- Kollégiumban fogsz lakni? - kérdezte érdeklődve, miközben majd kiugrott a bőréből.
- Igen. - feleltem kérdésére még mindig izgatottan. Lehet, hogy ő is...
- Yeaaah! - kiáltott fel! - Ez biztos király lesz! Én is a kollégiumban fogok lakni. Így láthatjuk egymást mindennap. - sejtésem beigazolódott. Ő is az iskola által fenntartott épületben fog lakni, akárcsak én. Nem tagadom, tényleg örültem neki, és ez meg is látszott rajtam. Az út hátralévő részét végig beszéltük. Be kell valljam nagyon jól éreztem magam a társaságában. Igazi életvidám fiú, aki órák hosszat tud mesélni. Nagyon hamar összebarátkoztunk, és úgy érzem jól kifogunk jönni egymással. A hosszú csevegésünkben mindketten kifáradtunk, ezért úgy döntöttünk, hogy az út hátralévő részében aludni fogunk. A hosszas szundikálásunkat a repülőgép hangosbemondója zavarta meg.
- Kérjük kedves utasainkat, kapcsolják be biztonságöveiket a gép hamarosan elkezdi a földre szállást! - jelentette be egy nő, a hang alapján ítélve, azután megtettük amire kért minket.
A gép sikeresen földet ért, s mindenki elkezdte levenni a csomagjait. Nekem ShinJi segített, mivel egyedül nem ment volna.
- Köszönöm. - mondtam neki, amiért segített.
- Ugyan, igazán nincs mit. Gyere szálljunk le mi is. - bólintottam kijelentésére, mire megindult, hogy kiszálljon a gépből, én pedig követtem őt.
- Mivel mész a koleszhoz? - tudakolta.
- Taxival. Te?
- Én is. Mehetnénk együtt. Mit szólsz hozzá? - kérdezte immár megint felélénkülve.
- Nekem jó. - és már hívott is egy taxit. Míg vártunk a fuvarra, addig nem szóltunk egymáshoz. Az utazástól eléggé elfáradtunk, és inkább csak nagyokat ásítoztunk. - Nézd ott jön! - csattantam ki hirtelen, és egyszeriben eltűnt belőlem a fáradság. Intettünk a taxinak, hogy lássa, kikhez jött. Miután megállt mi beszálltunk, elmondtuk neki a címet és már indult is.

 ShinJi biztos iszonyú fáradt lehetett. Amint kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben, ő vállamra döntötte fejét, és úgy szundított tovább. Nagyon édes volt, ahogy így aludt. Én már nem tudtam aludni, ezért az út hátraeső felében az ablakon bámultam kifelé, és néztem az autók sokaságát. Körülbelül háromnegyed óra kocsikázás után oda értünk, így hát kénytelen voltam felkelteni a vállamon szuszogó fiút.
- Hé, ShinJi, ébredj! Megjöttünk. - mondtam neki kedvesen, mire elkezdett ébredezni.
- Ahjj!...Nem akarok! - felelte nyűgösen. Nagy levegőt vettem majd hirtelen felkiáltottam.
- ShinJi ébresztőőő!!! - erre egy hatalmasat ugrott, minek következtében beverte a kocsi tetejébe a fejét.
- Áúúú! - fogta meg fájó testrészét ott, ahol beütötte. - Ezt most miért kellett? - nézett rám durcásan azokkal a kiskutya szemeivel. Én hangosan elkezdtem nevetni szegénykén, de hát annyira vicces volt, hogy nem bírtam ki.
- Jó, jó! Bocsánat! - töröltem le a szemem sarkából kicsordulni készülő könnyeket, de ő csak továbbra is durcásan nézett rám. - Tényleg sajnálom, de valahogy fel kellett, hogy ébresszelek, különben még mindig a vállamon aludnál! - mondtam neki ekkor, már kicsit lenyugodva a nagy hahotázásomból.
- Jó rendben, igazad van. - adta meg végül magát. - Elnézést, hogy raboltam az idejét, tessék itt a fuvar díja! - kért elnézést a sofőrtől, és fizette volna ki a számlát, de ezt nem hagytam annyiban.
- Fizessük felesbe, nem szeretem, ha helyettem fizetnek! - közöltem vele a tényeket.
- De ne már! Én akarok fizetni! - nyavalygott, mint egy kisgyerek, de én csúnyán néztem rá, így végül beleegyezett. - Huh...legyen.
- Ez az! Parancsoljon ahjussi, akkor mi megyünk is! - majd pattantam is ki a járműből.
- Vigyázzatok magatokra gyerekek! - Mondta miközben mi a csomagjainkat vettük ki a csomagtartóból.

- Rendben, vigyázni fogunk! - mondtuk egyszerre. ShinJi lecsukta a felnyitott ajtót, és elindultunk a szállásunk felé. Mikor megpillantottam jövőbeli lakhelyünket, a lélegzetem is elakadt. Olyan este 7 körül lehetett, és a villanyok már fel voltak kapcsolva. A modern épület így még jobban nézett ki kívülről. Igaz, kollégiumnak nevezzük, de valójában ez egy olyan hotel, ami az iskola tulajdonában van. Itt nincsenek felügyelők, akik megmondják, mikor van takarodó. Ez csak annyiból áll, hogy a messze élő diákok tudjanak hol lakni és olcsóbban legyen szállásuk. Az élelemről és egyéb dolgokról magunknak kell gondoskodni. Beérve az épületbe szintén elámultam, hisz nem csalódtam, belülről is kiváló állapotban volt és csodásan nézett ki.
- Na, az én szobám a második emeleten van a 20-as szobában, szóval én arra megyek. Te melyik szobában laksz? - szólt hozzám, ezzel kizökkentve ámuldozásomból.
- Második emelet, 25-ös szoba. - válaszoltam kérdésére.
- Szuper! Akkor nem leszünk egymástól messze. Gyere, erre kell menni. Add a bőröndödet, segítek felvinni! - be se fejezte mondatát, már a kezében volt a nehéz csomagom, és ment is fel a lépcsőn.
- Hát itt vagyunk. - állt meg hirtelen előttem, és a bőröndömet elengedte az egyik ajtó előtt. - Ez a szobád. Akkor én megyek a sajátomba, és neki állok kipakolni. Holnap mehetnénk együtt suliba. - ajánlotta fel mosolyogva.
- Hmm...ez jó ötlet. Így már biztos nem fogok eltévedni.
- Ez igaz. Rendben, akkor 7:40-kor indulásra legyél készen.
- Oké, oké. Akkor, szia ShinJi. - köszöntem el tőle.
- Szia NiKa. - köszönt el ő is, majd előhalásztam zsebemből a kulcsot és kinyitottam vele jövőbeli otthonom ajtaját.

  A bejárati ajtó a nappaliba nyílt, amihez hozzá tartozott a konyha és az étkező. A bútorok újszerűek voltak és látszott, hogy mindenre nagyon odafigyeltek. Az egylégterű helyiségben a barna, a fehér, a fekete és

a vajszín dominált. Balra volt az étkező és a konyha jobbra pedig a nappali. A nappali másik oldalán, két ajtó helyezkedett el. Az egyik a hálószobára nyílt, míg a másik a fürdőszobára. Mindkét helyiség ugyanolyan makulátlan és kifogástalan volt, mint eddig minden. Az egész lakás az én stílusom volt. A fürdőszobában a fehér és a barna szín volt a jellemző. A sarokkád széle barna csempével volt kirakva. Mellette helyezkedett el a kézmosó, a káddal szemben pedig a wc. Miután jól szemügyre vettem a fürdőszobát, bőröndömet magam után húzva nyitottam be hálószobámba. Tökéletes. Ennyit tudtam rá mondani. A szoba fehér és kék volt. A két kedvenc színem. Az ajtóval szemben kapott helyett az ágy, ami mellett egy sarok íróasztal helyezkedett el, mellette pedig egy nagy ruhás szekrény. Miután jól kibambultam magam, és feldolgoztam, hogy én itt fogok mostantól lakni, neki kezdtem elpakolni a ruháimat és egyéb holmijaimat a nekik szánt helyre. Este fél 9 volt, mire végeztem mindennel. Kimentem a nappaliba, hogy bekapcsoljam a tv-met, mikor a hasam hangos korgására lettem figyelmes. Egész nap alig ettem a sok izgalomtól. A hűtöm üres volt, így
gondoltam, el kéne ugrani egy kisboltba, hogy vegyek valami élelmiszert. A baj csak az volt, hogy fogalmam sem volt merre keressek egy közeli boltot. Jobb ötletem nem volt, ezért úgy döntöttem, hogy megkérdezem ShinJi-t. - Ha szerencsém van még nem alszik. - gondoltam magamban, és elindultam a szobája felé. Odaértem a jelenlegi lakhelye bejárati ajtaja elé, majd bekopogtam. Alig telt el egy perc, és már nyitotta is az ajtót.
- Te...meg...öhmm...ShinJi. - alig tudtam egy értelmes szót kinyögni, ugyanis egy szál alsógatyában nyitott nekem ajtót. Jól látszottak hasizmai, gondolom szokott edzeni.

- Igen? - kérdezte meglepetten. Szerintem nem esett le neki, mégis hogy áll vagy miben áll előttem.
- ShinJi... - fújtam ki a levegőt. - Ugye tudod, hogy egy szál alsógatyában állsz előttem?
- Mi? Ja, igen, most, hogy mondod feltűnt. - vakargatta tarkóját az egyik kezével zavarában. - De mondd gyorsan, mit szeretnél? - kérdezte immár azzal a felhőtlen jókedvével.
- Hát...nem tudod véletlenül, merre találok egy kisboltot?
- De tudom. Elkísérlek. - jelentett ki, és már indult is volna el, ha nem szólok utána.
- ShinJi még mindig alsónadrágban vagy.
- Oh...tényleg. Várj meg gyorsan felkapok valamit. - ezzel beviharzott a lakásba, és immár úgy jött ki, hogy egy póló fedte felsőtestét. - Akkor mehetünk! - megint elindult, de ismét utána kellett, szóljak.
- ShinJi!
- Ahj! Mi az már megint? - nyafogott.
- Esetleg egy farmert nem szeretnél még magadra aggatni?
- Hoppá! Tényleg. - gyorsan visszaszaladt alsó öltözékéért, és ezután már teljesen felöltözve állt előttem.
- Így már jó. - jelentettem ki. - Akkor induljunk.

 5 perc alatt odaértünk, ugyanis a kis bevásárlóhely egyáltalán nem volt messze. Mindent megvettem, amit úgy gondoltam, hogy szükséges és már mentünk is haza. Útközben, arról beszéltünk, hogy milyen lesz holnap az első nap az iskolában. Visszaértünk a kollégiumba, majd elköszöntünk egymástól, és bementem szobámba. Elpakoltam a nem rég vett dolgokat, azután  meg neki álltam a fürdésnek. Csak gyorsan lezuhanyoztam, felvettem a pizsamámat, megmostam a fogamat és feküdtem is be az ágyamba. - Vajon...milyen lesz, a középiskola? - ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elnyomott az álom.

Szereplők~

Kim NiKa

  15 éves koreai lány. 6 éves korában az édesapja Magyarországon kapott munkát, ezért az egész család kiköltözött, de most vissza megy Koreába, hogy ott kezdhesse a középiskolát.
  Kitűnő tanuló annak ellenére, hogy szinte ki sem nyitja tankönyveit. Nem szereti, ha megmondják neki, mit csináljon. Könnyen barátkozós típus, de szeret egyedül lenni. Őszinte és nem fél kinyilvánítani a véleményét. Imád hülyéskedni és mindent a maga módján csinálni, még akkor is, ha egyértelmű, hogy amit kitalált az egy irtó nagy hülyeség. Sokat eszik, bár a testalkatán nem látszik meg.
Hobbija az éneklés, táncolás és zene hallgatás.







Park MinAh

 15 éves korai lány. Gazdag családból származik. A szülei szinte mindig külföldön vannak, ezért sokat van otthon egyedül. Mikor még kicsi volt, a szülei mindenhova magukkal vitték, de 13 éves kora óta a házvezetőnővel van otthon.
Szereti a cuki dolgokat. Imád vásárolni és csavarogni a városban. Szeret szórakozni és elmenni karaokézni. Nem a legjobb tanuló, de jegyeire ő sem panaszkodhat. Nagyon energikus lány. Anyanyelvi szinten beszéli az angolt.
Hobbija a táncolás, vásárlás és éneklés.








Lee ShinJi

17 éves koreai fiú. Édesanyja még kiskorában meghalt, ezért édesapjával él, aki a munkája miatt hol Magyarországon, hol Koreában tartózkodik, ezért anyanyelvi szinten beszéli a magyart.
Az osztály legjobb tanulója. Nagyon figyelmes, nyugodt természetű és nehezen kapja fel a vizet. A lányokat nem szereti meg bántani, utálja, ha egy lány sír. Szabadidejében gitározik és táncol. Ulzzang, modellként dolgozik.











Kim TaeHyung (V)

19 éves idol, a Bangtan Boys nevű K-pop együttes tagja.
Nagyon vicces fiú. A hülyeségeiből sosem fogy ki, mindig kitalál valamit, amivel megnevettetheti a többieket. Olyan, mint egy nagyra nőtt óvodás. A csábítás nagymester, mindig tudja, hogyan adja elő magát.












Jeon JeongGuk (JungKook)

17 éves idol, a Bangtan Boys nevű K-pop együttes tagja.
Ugyanabba a középiskolába jár, mint NiKa, MinAh és ShinJi. Az iskolában szinte mindenki megpróbál közel kerülni hozzá csak azért, mert híres. Néha nagyon csöndben van, máskor meg le sem lehetne lőni úgy pörög. Nagyon megbízható, gyerekes, de tud komoly is lenni.




Kim SeokJin (Jin)

22 éves idol, a Bangtan Boys nevű K-pop együttes tagja.
Nagyon kedves fiú, egy igazi úriember. Mindig életvidám és segítőkész. Ha baj van, ő mindig ott van, hogy segítsen. A legmegbízhatóbb.






Park JiMin
19 éves idol, a Bangtan Boys nevű K-pop együttes tagja.
Mindig jókedvű, tele van energiával és benne van minden hülyeségben. Nagyon rámenős típus, ezért szereti villantgatni fényes fogsorát a szép lányok felé.







Min YoonGi (Suga)

21 éves idol, a Bangtan Boys nevű K-pop együttes tagja. Nagyon vagány fiú, az öltözködésére külön odafigyel, mindig jól akar kinézni, de nem viszi túlzásba a tükör előtt eltöltött időt. Sokat szórakozik és neki is meg vannak a saját hülyeségei akár csak a többieknek. Nagyon édes fiú, ezért könnyen bele szeretnek a lányok.












Kim NamJoon (Rap Monster)

20 éves idol, a Bangtan Boys nevű K-pop együttes tagja.
 A csapat leader-je, nagyon szorgalmasan végzi a munkáját, mindig odafigyel a többiekre. Próbálja fegyelmezni a csapattagokat, de gyakran ő is benne szokott lenni a hülyeségeikben.






Jung HoSeok (J-Hope)

20 éves idol, a Bangtan Boys nevű K-pop együttes tagja.
A csapat fő bohóca V mellett. Igaz sosem fogy ki a hülyeségeiből mégis, néha félre teszi őket. Nem szokott komoly lenni, de ha a helyzet megkívánja, akkor az lesz. Mindig mosolygós és életvidám fiú.













A BTS-es fiúk kora évszámhoz lett igazítva, nem pedig a jelenlegi életkoruknak megfelelően!